Perspektíva és érkezőim

Hmm, furcsa-rossz nyár van a hátam mögött. Amerikai típusú házba költöztem, a bejárati ajtó közvetlenül az utcára nyílik.
Szerettem itt lopva kilesni a világra, a sétálókra, mindig érdekes volt megfigyelni az átlátszó üveg perspektívájából a világot, amire maga nyílik.
Mielőtt a nyár kezdődött volna, kilépett egy ismerős az ajtón... Olyan, aki gyakran járt be rajta. Akinek a keze sokat koptatta a bronzkilincset, akinek a teljesen kitárt ajtó nyisszanása üdvözletet jelentett a háztól, de azt is tudta, hogy lehet egész némán, lopva bejönni a házamba, lábujjhegyen, kuncogva osonni és becsukni maga mögött a zárat.
Hiányomban kezdtem el kitekinteni az ajtón, néha a konyhaasztal szélső székén ülve, azon, amin kevésbé volt megkopva a borítás, lestem ki el-elmélázva. Érdeklődően figyeltem az idegenekre és a gyakran eljárókból ismerősök lettek, tudtam szokásaikat, ritmusukat.
Hiányzott a régi vendégem. Sokszor úgy éreztem, hogy ha most kinézek az ajtó üvegén, látni fogom, amint elmegy a ház előtt, ahogy a környékünkön sétál... Mégis, mikor kitekintettem, nem láttam. Merően néztem ki egy darabig, azt képzeltem, hogy a bokrok mögött bújik el mindeközben...
Jó barátságot kötöttem viszont egy úriemberrel, bár ő nem tudott róla. Minden nap kimért léptekkel haladt el a házunk előtt, tekintetén látszott, hogy azt hiszi, tart valahová. Zakó és ing takarta tetovált vállát, bőr táskájában a kottafüzetek mellett ott volt egy lista, fennkölt gondolatokkal és vakmerő célokkal, amik soha nem fognak valóra válni. Cipője fényes volt és elegáns hatást keltett, de csak ő tudta, hogy cigányoktól vette nevetséges áron. Olyan alak volt, aki jól mutat egy céges meetingen, de otthon egyedül zokog.
Gyakran eljárt a ház előtt egy félelmetes, korosodó férfi. Bár soha nem láttam dohányozni, mindig köpködött, mintha folyton zavarná valami a szájában. Hallottam, ahogy magában beszél. Néha az ajtónk elé állt és összeköpködte az üveget. Károgott, minthákat és bárcsakokat hallatott, s mikor a "jó lesz az úgy"-ot tolta meg, jó erősen, a hazugság zöldes színét láttam nyálában.
Régi ismerősök is sétáltak néha az úton, vagy csak pár idegenről hittem azt, hogy ők azok. Furcsa is volt, hogy erre járnak, pedig nem hittem, hogy tudatosan csinálják.
Egy délután visszajött a régi ismerősöm. A szobámban ültem, hallottam, hogy kopog az ajtón, a ritmusból felismertem, hogy Ő az. A kulcsért siettem, az ajtó előtt odavetettem, hogy "rohanok!", de mire előkerítettem a másik szobában ledobott nadrágomból a kulcscsomómat, már nem volt kit beengedjek. Mélán játszottam a karabinerrel, bambultam kicsit az ajtó előtt, majd visszaballagtam megszokott helyemre.
Sok nap telt el... az úriembert nem láttam akkortájt. Talán ő is rájött, hogy léptei bizonytalanok és céltudatossága álszentségre épült. Kicsit tartottam tőle, hogy élete kártyavárként omlott össze, mikor rájött, mennyi mindent hazudott maga alá és milyen bátran mászott fel rá. A félelmetes csavargó viszont gyakran visszajárt, hazugság-színűre köpködte az üveget és én féltem kimenni és letörölni az egészet.
Egyre jobban utáltam kinézni az ajtón, a fátyolos-zöldes filteren át a világra... Minden ismerős idegenként vicsorgott és minden idegen negédes mosollyal járt az utcán. Más ablakokon pedig hiába bámultam ki, mind tűzfalra néztek, a téglák számlálásában pedig hamar elunja magát az ember.
Egyszer csöngettek.
Háromszor nyomta meg a gombot kint az érkező, hogy más melódiát játsszon régi jó csengőnk. Rohantam az ajtóhoz. Fejem közepéből biztosan hallottam régi, visszavárt ismerősöm kopogásának édes ritmusát. Tudtam, hogy ő van kint, más nem nyomná meg többször a csengőgombot, más nem tudja, hogy tizenöt dallama van a bolond doboznak a falon, amiből ötnél többet talán sohasem hallottunk... Más nem játszana ezzel, hogy meglepetést, sietős fejtörést okozzon nekem...
Ahogy az ajtóhoz értem, megláttam Őt. Szolidan állt az ajtóm előtt, próbálta a lehető legjobban leplezni saját izgatottságát. Odavetettem volna, hogy "hozom a kulcsot!" két futólépésem között, de inkább megálltam előtte. Vágtató gondolataim, kalapáló szívem és dobogó vérem is megállt abban a pillanatban, egyszerre. Ahogy érkezőm szemébe néztem, porrá tört minden addigi érzésem. Térdre estem és zokogni kezdtem, ujjaimat az üvegre feszítve kértem, hogy maradjon, hadd engedhessem be Őt. Tudtam, hogy soha nem ment messzire és nem csak képzeltem, hogy folyton ott jár ajtóm körül... Ekkor már nem érdekelt a kulcs, nem érdekelt, ha keretével tépem ki az ajtót helyéről, kapkodni kezdtem a kilincs után. Áttöröm akár az egész világot, hogy Ő újra itt lehessen bent.
Kezem üresen szelte a levegőt sokadjára, a kilincs után kutatva... A hideg üvegen izzadtan csúszkált tenyerem éle.
Amikor végre felnéztem egy lélegzetvétel idejére, végre rájöttem.
Az, amit ajtónak hittem, mindvégig tükör volt.

Síðasta Kveðjan

- Azaz utolsó üdvözlet

Sokan csöndes zugként képzelik el a magányt, amibe be tudnak húzódni. Szerintem a magány egy benzines fáklya.
Bevilágítja azokat a részeket, amit elhantoltál, ha valamit hozzáérintesz, könnyen átveszi a lángját és jellegzetes szaga is van.
A kiszáradt emlékeidet ismét fölgyújtja és a frisseket nem engedi kihűlni.
Kormot hagy maga után, amit nehéz lepucolni.
Elfoglalja az egyik kezed, mellette vakít a sötétben. Sebezhetővé és könnyen észrevehetővé tesz.

Meg lehet tanulni a sötétben is járni. Csak egy kevés idő kell, hogy hozzászokjon a szemed.